A Szerb Nemzeti Színház gyökerei 1861-ig nyúlnak vissza, amikor is a szerb olvasókör július 16-i ülésén Újvidéken, Svetozar Miletic elnökletével megszületett a döntés a Szerb Nemzeti Színház megalapításáról. Újvidék, melyet joggal neveztek a „szerb Athénnak”, lett a szerb színház bölcsője is. A színház színészei kulturmisszionáriusok is voltak, és döntően befolyásolták a nemzet kulturális identitásának és öntudatának alakulását. A Szerb Nemzeti Színház alapvető célja a nemzeti és nemzetközi színházi és kulturális örökség megőrzése, valamint a kortárs kreatív alkotómunka értékeinek képviselete.  Ennek megfelelően ambíciózus, jelentős előadások létrehozására törekszünk. A Szerb Nemzeti Színház képviseli a szerb kulturát Szerbiában – több mint háromszáz helyszínen közel ezer előadással – és külföldön, körülbelül száz vendégjátékkal Magyarországon, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában, Romániában, Ukrajnában, Oroszországban, Bulgáriában, Olaszországban, Hollandiában, Belgiumban, Luxemburgban, Irakban, Egyiptomban, Szlovéniában, Makedóniában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában. A színház szerepelt és számos díjat nyert különböző szerbiai és európai fesztiválon.

Új Európa, régi traumák

A túlzások korát éljük, mind pozitív, mind negatív irányban.
Ennek talán az lehet az oka, hogy túl hosszú ideje élünk számkivetetten, és ezt megszenvedve túl későn tanultuk meg, hogy kik is vagyunk, valamint túl hamar választottuk meg a haladási irányt, elhallgatva fontos és túlhangsúlyozva lényegtelen problémákat.
Úgy tűnik, nemzetünk teljes szellemi állapota jellemezhető a „túlságosan” szóval. Ami hiányzik belőlünk, az mindenben a mértéktartás, az állandó felülvizsgálat, reakcióink más emberek cselekedeteihez való viszonyítása, a lélek lecsillapítása, a zajongás lehalkítása…
A politika nyelvén szólva saját dimenzióinknak az európai standardokhoz való harmonizálása vár ránk a jövőben. De az emberi gondolatok, konvenciók, szokások és hagyományok szférájába való bármilyen beavatkozás egy drámának lehet az elindítója, mely utólag ölt színházi formát.  
Ezért a Szerb Nemzeti Színház a 2008/09-es évadban művészi törekvéseit egy olyan embernek a traumáival, félelmeivel és reményeivel ütközteti direkt vagy indirekt módon, aki egy valaha sajátjának hitt otthon ajtaja előtt áll. Színházunk készen áll egy ilyen feladatra: 2006-ban az Európai Színházi Konvenció (European Theatre Convention) tagja lettünk, ezen az őszön pedig a Szerb Nemzeti Színház látja elsőként vendégül a “Quartet” Fesztivált  – négy európai színház közös projektjét, mely az Európai Bizottság támogatásával jött létre.

PhD Milivoje Mlađenović, a Szerb Nemzeti Színház igazgatója

..QUARTET FESZTIVÁL - második kiadás - Cheb (Csehország) - Március 23 - 28 2009.

..QUARTET FESZTIVÁL - első kiadás - Újvidék (Szerbia) - Október 23 - November 4 2008.

..Milena Marković - BABAHAJÓ / Brod za lutke

A költői igazság ereje
Milena Markovic Babahajó című drámájáról
Milena Markovic szövegeinek drámai szerkezete egyre világosabb darabról darabra, költészetének érzékenységét követve (verseskötetei: A kutya, aki megette a napot, Lázas igazság, és A fekete kanál). Korai darabjaira is (Verandás házak, avagy merre tartok, honnan jövök és mi lesz ebédre; vagy Isten irgalmazzon nekünk - ösvények) jellemző az erős költőiség. Mindkettőre igaz, hogy szerzőjük egyszerre képes költőien és kegyetlenül ábrázolni az általa látott világot.
Legutóbbi drámai munkáiban (Fehér, fehér világ, Babahajó, Simeon, a lelenc) a költőiség, mely korábban külsődleges átvételnek tűnt a költészet világából, egyre inkább autentikus rendező elvvé válik, speciális irodalmi írásmóddá, melynek jellemzésére már nem elég a verses dráma felületes evidenciája.
Mindazonáltal a verseiből kiindulva csak bizonyos mértékig érthetjük meg a drámaíró módszereit. Egyrészt szokatlanul szerkesztett sorai rímelnek versei kétségtelen nyersességére és durvaságára, melyek mintha mindennapi párbeszédek pontosan másolt  foszlányai lennének, akárcsak brechti szongjai esetében, másrészt ott a szerző képessége, hogy belülről rombolja és torzítsa a valóság egyes elemeit (néha az úgy nevezett életből merítve, jelen esetben a mesék közhelyeivel manipulálva).
A Babahajó esetében a mesék zavaros világának archetipikus modellje ütközik az általunk túl jól is ismert valóság csupasz lényegével – a máladozó kéregtől megszabadított valóságéval, ami nevelési célzatúvá teszi a jól ismert meséket.
A Milena Markovic által nyújtott eredmény a fájdalmasan ijesztő igazság. Egyetérthetünk vele, de nem muszáj, ez az igazság mégis erőteljes, provokatív és meggyőző, a színpadon pedig azáltal válhat szuggesztívvá, ahogyan egyfajta színházban a „minden lehetséges” elve működik. Ebben a drámában ráismerhetünk arra, amit mindannyian (tudatosan, vagy többnyire tudatalatt) keresünk; megmerülhetünk a pszihoanalitikus talajvíz homályos mélységeiben, szórakozhatunk az archetípusok ellentétének jungi meghatározásán, beleláthatjuk a jelenetekbe az új európai dráma ösvényeit,  de ezeket az olvasatokat eredendően a dráma költői ereje táplálja – hiszen mindig ez történik, amikor jó költészetet próbálunk elemezni.
"Ez a világ nem gyerekeknek való. Én nem akarok gyerekeket”, mondja Vadász, a Babahajó dramatis persona-ja; de ez a kijelentés itt nem banálisan hat – ma már inkább patetikus, Hamlet Oféliának adott tanácsa óta bőven lejáratott szlogen –, hanem egy tudatalatti világ tudatos képviselőjének jelmondataként sokkol. Néhány sorral lejjebb ugyanez a Vadász a következőket mondja: „Nem érdekel. Nem érdekel, hogy hatvan éves vagyok és van ez a tíz évesem, a gyerekek egyáltalán nem érdekelnek, nem is érdekelhetne ez az én gyerekem kevésbé, amíg csak beszélni tudok vele, nem fog érdekelni.”
És itt a lényeg. Itt az a pont, ahol az igazi baj és fájdalom még csak kezdődik. Függetlenül a kijelentés kegyetlenségétől, a használt nyelv durvaságától, ezek a mondatok újra és újra a világ ősi titkait leplezik le, melyeket a szerző, látszólag ártatlan, valójában félelmetes módon szublimál a dráma minden szongjában.
És mindezért a Babahajó rejtett, mérgező ritmusa, mely az eredendően sötét romantikájú világot érzékelő energiára jellemző, egy olyan világnézetről árulkodik (weltanschauung), mely már lemondott a világ bajainak diagnosztizálásáról, mely nem csodál semmit, de nem is undorodik a valóságtól, nem riad vissza saját (terméketlen) iróniájának élvezésétől, és ugyanakkor nem mond le a hangos beszéd jogáról, hogy elmondhassa a saját igazságát.Nem mond le a lázadás jogáról. Punk!
Aleksandar MILOSAVLJEVIC